Noemi vagyok, Erdélyből, Romániából származom. Szociális munkát tanultam.
Mindig is különös vonzódást éreztem Afrika iránt, tudtam, hogy egy nap oda fogok menni és ott fogok dolgozni. 3 éves koromban, gyermekorvos akartam lenni, hogy elmehessek Afrikába segíteni a gyerekeknek.
Ahhoz, hogy gyermekorvos legyek, biológia és kémia kell, de nem voltak olyan inspiráló tanáraim, akik kedvet csináltak volna ahhoz, hogy megtanuljam és megértsem ezeket a tárgyakat. Így rá kellett jönnöm, soha nem leszek orvos vagy gyermekorvos.
Ezért inkább szociális munkát tanultam. Nagyon szerettem ezt a szakot és mindent, ami az egyetemi tanulmányokhoz kapcsolódik. Kitűnő tanáraim voltak, megmutatták, hogy lehet értelmesen, de szenvedélyesen szeretni, amit csinálsz, és változtatni az emberek életén. Nagyon inspiráló volt.
Az egyetem után, amikor szociális munkásként végeztem, mivel nem kaptam meg álmaim állását, úgy döntöttem, hogy önkéntes munkát keresek Afrikában. Természetesen szociális munkásként olyan nagynevű szervezeteket kerestem, mint az UNICEF, a Save the Children vagy a Vöröskereszt, az ő önkéntes programjaik 3-5 hónaposak voltak, és több ezer fontba kerültek. Nekem, aki akkor fejeztem be az egyetemet, ez túl sok lett volna, nem engedhettem meg magamnak.
Egy kis online hirdetés....
Aztán egy nap az interneten nézelődtem, és felbukkant egy hirdetés az afrikai önkéntességről. Küldtem egy e-mailt és kevesebb mint egy óra múlva megkaptam a választ, hogy szívesen látnak egy 14 hónapos önkéntes programban Afrikában. Tudtam, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem hagyhatok ki - így hát történjen bármi, belevágok.
.
Közben elkezdtem a mentálhigiénés mesterképzést, amit be akartam fejezni, mivel úgy gondoltam, hogy a diplomával valószínűleg növekszik az Afrikában önkéntesként .hasznosítható.
Tanulmányaim során lehetőségem nyílt arra, hogy külföldön is tanuljak, jelesül Németországban, ami nagy kihívást jelentett a számomra. Szerencsés voltam, mivel különböző kultúrájú emberekkel találkozhattam, hirtelen kameruni és ugandai emberek között találtam magam, Amikor egyszer arról beszéltem, hogy a jövőben Afrikába szeretnék menni, a válaszuk megdöbbentett: megkérdezték, azért akarok-e odamenni, hogy a gyerekekkel fotózzak, vagy tényleg a fejlesztéssel és valami hasznos dologgal szeretnék foglalkozni...., mert ha csak a képek miatt, akkor megkérik az unokatestvéreiket, és itthon is készíthetek képeket, anélkül, hogy oda kellene utazni és kifizetni a repülőjegyet. Ettől kezdve tényleg meg akartam mutatni, hogy a vágyam valóban az, hogy Afrikába menjek, nem a közösségi médiába szánt képek miatt, hanem sokkal többet szerettnék annál. El akartam menni, tanulni és segíteni ott, ahol csak tudok.
Akkoriban még beiratkozási díjat is kellett fizetni, ami az én zsebemnek nagyon magas volt, és mivel a családom sem örült igazán a döntésemnek, a barátaim is 20-30 euróval segítettek, hogy kifizessem a programra való beiratkozást.
Végül 2007. szeptember 3-án indultam útnak a norvégiai iskolába. Az első utazás volt, az első kaland, amit egyedül, magamnak csináltam.
Mi volt az első dolog, ami ehhez az élményhez vezetett?
Tapasztalatokat szerettem volna szerezni, hogy később jó szociális munkás lehessek. Ismertem az elméleteket és volt némi gyakorlatom, de valamivel többre vágytam.
A DRH-nak Norvégiában akkoriban csak egy programja volt, egy 14 hónapos program, amely úgy épült fel, hogy 6 hónap felkészülés Norvégiában, 6 hónap egy afrikai vagy indiai projektben, majd 2 hónap "A nyilvánosság elé vinni".
Természetesen a Saving Up programban is részt vettem (egyfajta Gaia program), ami egy kicsit más volt, mint most. Egyedül csináltam a takarékossági programot az iskolában, csináltam a promóciót. A kezdetektől nem volt lehetőségem csapatban dolgozni, mivel az összes csapattársam a CICD-ben volt, ahol házról házra járva végezték a ruhagyűjtést.
Nem volt könnyű, és persze többször fel akartam adni, de a többi önkéntes és az Afrika iránti vágy megtartott, az út folytatása mellett.
Végül a Saving Up 6 hónapos időszakát követően 2008 februárjában kezdtem el a programot. Isteni és rengeteg kihívást jelentő tapasztalat volt, olyan dolgokat kellett megtennünk, amelyek kívül estek a komfortzónánkon, ezekből sok mindent nem értettem, miért és hogyan fog ez nekem segíteni - egészen addig, amíg meg nem érkeztem Mozambikba. Ott rájöttem, hogy minden tevékenység és kihívás azért volt a 6 hónapos felkészülésünk része, hogy felkészüljünk a mozambiki projektidőszakra.
Mozambiki éveim
Az első 6 hónap, amit önkéntesként Mozambikban töltöttem, felejthetetlen élmény volt. Egy Nacalában lévő programban voltam, ami a tengerparthoz közeli paradicsom, de nem ez tette felejthetetlenné. Hanem az emberek, akikkel együtt dolgozhattam, kezdve a projektvezetőmmel, valamint a társprojektvezetőmmel, illetve az iskolai és a közösségi társaimmal. Többek lettek, mint családtagok, nagyon közel állnak hozzám, nagyon fontos részei az életemnek. Már négy hónap után tudtam, hogy nem akarok hazamenni. Beleszerettem az országba, imádtam a munkát, amit végeztem.
12 év után még mindig tartom a kapcsolatot a közösséggel, még mindig érdekel és követem, ami a közösséggel történik, és tudom azt is, hogy sokkal többet tanultam, mint amennyit valaha át tudnék adni nekik. Láttam az élet egyszerűségét, az összetartozást, csupa olyan dolgot, amit itt Európában elveszítettünk, mert állandóan rohanunk, nem törődünk a többiekkel, önzőek vagyunk, és állandóan panaszkodunk mindenre. Az ottani embereknek teljesen más a mentalitásuk, ha nem is mindig tudták, hogy mit fognak enni este, mégis mosolyogva tudtak felébredni.
Amikor befejeztem a programot, rögtön tudtam, hogy vissza kell menni, és folytatni kell a munkát. A Humana People to People-től kaptam meg a lehetőséget, hogy visszamehessek Mozambikba, és társprojektvezető legyek egy tanárképző főiskolán Mozambik Gáza tartományában.
Úgy képzeltem, hogy bár ez egy másfajta program, mégis lehetőségem lesz együtt dolgozni a helyi emberekkel és a közösséggel. De nem így történt - most sokkal nagyobb felelősségem volt abban, hogy a dolgok a megfelelő mederben folyjanak. 25 éves voltam, elég nehéz volt a fehér fiatal nő szerepében elvállalni a felelősséget, és például olyan dolgokban,, mint elmagyarázni egy 50 éves férfinak, hogy szerintem miért kellene időben elkezdeni az órákat.
Valójában rájöttem, hogy az összetartás és a bajtársiasság a legfontosabb dolog a fejlődéshez. Sokat tanultam ebből a tapasztalatból, miáltal valóban erősebb emberré váltam.
Ma is tisztán látom azt a pillanatot, amikor először érkeztem Mozambikba...., szerelem volt első látásra. Londonból repültünk Dél-Afrikába, majd onnan busszal mentünk Maputóba. Kiszálltunk a buszból, mert a határellenőrzés miatt ellenőrizték az útleveleket, a sorban álltunk, vártunk a vízumokra, és én ott álltam, minden nagyon koszos volt, de éreztem magamban egyfajta békét, nekem itt minden nagyon szép volt, a társaim csodálkoztak is, hogy találhatom szépnek azt a helyet, ami nagyon koszos, de én gyönyörűnek találtam. Végre láttam, hogy ott vagyok, ahol lenni akartam.
Volt, ami igazán meglepett?
Az egyik dolog az összetartozás volt. Módom nyílt arra, hogy valódi vidéki területen dolgozzak, ahol családok a legminimálisabb körülmények között éltek. Mégis, ha tudták, hogy a szomszédjuknak kevesebb van, mint nekik, akkor együtt főztek és osztoztak, gondoskodtak egymásról.
Voltak pillanatok, amikor nem tudtam, hogyan reagáljak - vagy inkább tudtam, hogyan reagáljak, de nem tudtam így reagálni, mert először meg kellett értenem a kultúrát és a helyzetet. Előfordult olyan helyzet, amikor egy hölgy, az összes gyerekkel főzött, a férfiak pedig csak ültek. És akkor én azt mondtam: Miért nem mehetnek a férfiak segíteni? De a férfiak olyanok voltak, mint egy király, és nehéz volt nem cselekednem.
Tartottam néhány előadást és tanfolyamot a környékbeli általános iskolai tanároknak az egészségről és a táplálkozásról. Voltak olyan helyzetek amikor arról beszéltem, hogyan védd magad és hogyan védj meg másokat.
....és újra Európában
Mi hiányzik a legjobban Mozambikból?
Minden! Már 6 éve, hogy hazajöttünk, és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Afrikára, konkrétan Mozambikra. Még mindig tartom a kapcsolatot néhány diákkal, tanárral és néhány közösséggel. Még mindig hiányzik minden, és biztos vagyok benne, hogy egy nap visszatérek.
Nehéz volt újra alkalmazkodni ahhoz a fajta élethez, amit Európában élünk?
Még mindig dolgozom rajta.
Amikor idejöttem a CICD-be, a ruhagyűjtésben akartam dolgozni, gyakorlati dolgokat szerettem volna csinálni. Akkoriban azonban nem volt senki, aki a Gaia csapatával foglalkozott volna. Nyilvánvaló volt, hogy szükség van valakire, aki irányítja őket, ezért felkértek, hogy legyek Gaia-tanár, és azt mondtam, oké, próbáljuk meg, elfogadtam a kihívást.
Miért kifizetődő ez a munka - és milyen kihívásokkal jár?
A leghálásabb, amikor látod a változást az embereken. Attól a pillanattól kezdve, hogy a diákok megérkeznek ide a Gaia csapatba, megélve a hullámvölgyeket, és látva, hogy vannak nehézségeik, de végigcsinálják. Az ember a tapasztalat után vált. Nagyon jó látni, ahogy a diákok tanulnak és változnak, megnyitják a látókörüket, és elhagyják a komfortzónájukat, és szinte más emberré válnak.
Ez egyben kihívás is. Lehetnek olyanok, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak, és kihívás rávenni őket, hogy gondolkodjanak, lássák és megértsék, hogy ez nem így van.
A Gaia program sokkal több, mint egy ösztöndíj felemelése, ez egy lehetőség a diákok számára, hogy sok hasznos dolgot tanuljanak. Mondok néhány példát.
Azt hiszem, ez egy kicsit egyéni, mert mindenki mást tanul. Attól függ, van, aki sokat tanul az éghajlatváltozásról, van, aki az Egyesült Királyság, India vagy az afrikai országok szegénységéről. És lehet, hogy néhányan nem tanulnak semmit, mert nem akarnak. Van, aki a csapatmunkáról tanul - minden ilyen egyénfüggő. A diákok más-más háttérrel, tudással és tapasztalattal érkeznek, és ezért nemcsak a diákok tanulnak valamit, hanem én is - megvan a lehetőségem, hogy új dolgokat tanuljak tőlük.
Mik a legfontosabbak, amelyeket a diákoknak meg kell tanulniuk a Gaia kurzus során?
A legfontosabb dolog, hogy meghallgassanak másokat. Nem számít, hogy valaki fiatalabb vagy idősebb, meg kell hallgatni és meg kell érteni a másikat. A másik dolog az, hogy nem baj, ha azt mondom, hogy "nem tudom", és elismerem, hogy nem tudok valamit, ahelyett, hogy makacsul elfogadnám. Átlépni a határokat, kilépni a komfortzónából, és olyan dolgokat is megtenni, amiket nem szívesen teszünk. Csak így lehet új dolgokat tanulni, és ez néha igazán nagy kihívás! Légy alázatos.... nagyon fontos, hogy megtanulj embernek lenni.
Alapvetően élvezem az összes tevékenységet, amit a Gaia csapatban végzünk. Nagyon szeretem a túlélő hétvégéket, és amikor kihívások elé állíthatom, és beszélgetésre késztethetem őket más emberekkel. Az olyan tevékenységek, amelyek kihívást jelentenek és építik a csapatot, így a diákok láthatják, hogy nem számít, hogy kedvelsz-e valakit, vagy nem kedveled, a lényeg az, hogy együtt dolgozzunk - csak így érhetjük el a célunkat.
Álmodozzunk...... hogyan képzeled el a CICD-t 5 vagy 10 év múlva?
Szeretném látni a CICD-t sok diákkal, és sok különböző és érdekes programmal. Szeretném látni, hogy jobban bekapcsolódunk a körülöttünk lévő közösségekbe. A CICD egy olyan hely, ahol mindannyian azért vagyunk, mert itt akarunk lenni, és valami jót akarunk tenni... és remélem, hogy a jövőben a környező közösségekből is jönnek majd ide emberek, hogy találkozzanak velünk, támogatást kérjenek, tanuljanak tőlünk, és együttműködést alakítsanak ki olyan dolgokban, mint a kerti gazdálkodás, és a helyi iskolák bevonásával, hogy a gyerekek itt, a parkunkban tanulhassanak a természetről..... Remélem, hogy a CICD igazi környezetvédelmi központtá válik.
